Megsárgult régi fénykép van a kezemben. Szakállas, bajuszos férfiak csoportja, bár fiatalok mindannyian. Ünneplő ruhába öltöztek, az akkori divat szerint testhez álló atilla zsinóros sujtásokkal, ezüstgombos lajbi, bokorra kötött nyakkendő, csizma a ruházatuk. „ A Szentesi Dalegylet", mondja a kép felírása.

Igen ők azok, a Szentesi Dalegylet, amely 1867-ben nagy dicsőséget szerzett Szentes városának, mert az aradi országos „Dalár " ünnepélyen első díjat nyert.
 
Szentes még akkoriban közlekedési utaktól távoleső, poros, sáros, kultúrában is elmaradott város volt. Amikor a zeneművészet a külföldi országokban már Bach, Händel, Mozart, Beethoven, Liszt magasságáig emelkedett, nálunk cigánybandák húzták a sírvavigadót, a nép igényeit a citera, duda, tekerő, elégítette ki, a zongoratanulók kis csoportja pedig a „Szűz imája" futamaival érte el a zenetudás legmagasabb fokát Czapek Vencel cseh zongoratanító irányításával.

A 60-as években azonban megváltozott a helyzet.

1860-ban történt, hogy a szentesi református egyház Joó Károlyt választotta meg kántorának. Az alig húszéves fiatalember látta új hazájának zenei elmaradottságát és hamarosan munkához látott. Mindjárt egy év múlva megalakítja a Szentesi Dalegyletet, mely az ő lelkes, szakavatott vezetésével sokáig egyetlen komoly tényezője, serkentője, ébresztője lett a város zenei, sőt társadalmi életének is. Megválasztották Kiss Zsigmond ügyvédet elnöküknek, Zolnay Károly gimnáziumi tanárt jegyzőnek, a régi képen ott látjuk az énekkar tagjait Joó Károly karnaggyal élükön. Ott van Pócsi Balogh Mihály ármentesítő társulati hivatalnok. Bányai József kereskedő, Huszthy Mihály segédlelkész, Gulyás Pap László, Kiss Bálint tanító, Temesváry Antal járásbíró, Torday József tanító, Czapek Vencel zenetanító, Praznovszky Mihály hivatalnok és Szabó Lajos tanító.

Az énekkar nagy lelkesedéssel fogott munkához. És a siker nem is váratott sokáig magára. 1866-ban történt, hogy az Aradi Dalegylet felhívást tett közzé, melyben országos dalos ünnepség rendezését jelentette be.

A szentesi dalosok nagy örömmel fogtak hozzá a nagy erőpróbára való készülődéshez. A dalos ünnepséget azonban az országos aszály és a kolera járvány miatt a következő évre kellett halasztani. így történt, hogy 1867. augusztusában indult útnak kitűnően felkészülve a kis csapat. Hosszú volt és fárasztó az utazás Aradig, tikkasztó melegben, poros utakon, a három kocsin, hiszen akkor még nem volt vasút.
 
Tudták jól mindannyian, hogy merész a vállalkozás. A 60-as években már szép számmal voltak énekkarok az egész országban. Azt lehet mondani, hogy ez az évtized volt a férfikarok ideje. 1854-ben alakult a Pest-Budai Dalárda, és példáját jóformán minden jelentékenyebb városban követték. Az Aradra sereglett sok jóhírű, kitűnően képzett dalárdával kellett összemérni a szentesieknek a tudásukat. A szorgalmas készülődés, a férfiúi lelkesedés, jó vezetés meghozta a fényes sikert. A kötelező, nehéz, kíséret nélküli „acapella" kórus kitűnő előadásáért a bíráló bizottság egyhangúlag a szentesieknek ítélte oda az első díjat, egy szép ezüst koszorút. Az aradiak lelkesedéssel ünnepelték a dalárdát, amely Egressy Béni, Simonffy Kálmán, Allaga Géza dalainak, néhány népdalnak és a Klapka Indulónak tökéletes előadásával még fokozta a sikert.

Nagy volt az öröm itthon is, nem csoda, hiszen országos sikert ért el a dalárda. Nagy hatással volt a győzelem a város ébredező zenei életére, hanem a kulturális és társadalmi megmozdulásaira is. A dalárda hamarosan 40 tagúra növekedett, csiszolódott, színesedett. Részt vett országos dalos ünnepségeken, Miskolcon 1884-ben ezüst érmet kapott, két évre rá a Pécsen tartott országos versenyen Hubay Jenő és Gaál Ferenc versenydarabjainak kitűnő előadását szintén ezüstéremmel jutalmazták.

De nem volt kisebb az eredmény, amit itthon értek el. Hangversenyeket rendeznek, előadásokon, mulatságokon működnek közre, március 15. megüneplésénél övék a műsor művészi része, a megyeház, gimnázium épületeinek felavatását énekkari számokkal ők látják el. Évtizedeken át nem volt a városnak olyan ünnepi eseménye, amelyben a dalárda ne kapott volna jelentékeny szerepet. Később zenekarral is kiegészítették a Dalegyletet és ezáltal még színesebb, változatosabb lett a munka. Karnagyunk, Joó Károly évtizedeken át vezényelt, irányított, nevelte a fiatal nemzedéket. Kitűnő zongorista volt, messzeföldön ismert orgonista és orgona szakértő, szépen gordonkázott, ízig-vérig zenész ember volt. Foglalkozott zeneszerzéssel is, hangulatos szép szerzeményei több füzetben hagyták el a sajtót és néhány dala elterjedt az egész országban.
 
De az évek, évtizedek elszállottak lassanként az énekesek, zenészek és a karnagy feje felett is. A  egyesület újabb, fiatal tagjaiban már nem volt meg az a lelkesedés, szorgalom, összetartás, amely a régieket sikerre vezette. így történt, hogy a Dalegylet — sok, sok siker után — lassanként elvértelenedett és utoljára is feloszlott. Joó Károly kedvetlenül letette a karnagyi pálcát és visszavonult a nyilvánosságtól.

Hol vannak már a Szentesi Dalegylet tagjai , akik annyi lelkesedéssel, férfiúi akaraterővel, szorgalommal szolgálták nemcsak egyesületük céljait, hanem évtizedeken át serkentői, fenntartói voltak a város társadalmi és kulturális életének. Régen porladoznak már. De illik, hogy az unokák, utódok sok év távlatából se feledkezzenek meg róluk és példát vegyenek az ő lelkes, önzetlen munkájukról.

Szerkesztői megjegyzés.
Joó Károly református kántor, az első szentesi dal- és zeneegylet alapító karnagyára emlékére 2004. november 28-án  a Kiss Bálint u. 4. sz. házon, egykori lakóhelyén emléktáblát avattak.

Felhasznált források

Irodalom:
Derzsi Kovács Jenő - Az aradi ezüstkoszorú (Szentesi Élet 1969. január)